Asztalos Edit
Ennek eldöntésében több szempontot látok, amit érdemes figyelembe venni. Az első szerintem a kineziológus személye, hogy hogyan szeret és hogyan tud jól dolgozni. Második szempont az, hogy mivel minden gyermek egyéni érzékenységgel és egyéni mozgási igénnyel rendelkezik, az idegenek közelségére eltérően reagálnak, így ebben a szülő véleményére érdemes hagyatkozni. Harmadik szempont lehet az, hogy a gyermek hogyan viszonyul a kineziológushoz a személyes találkozás alkalmával, mennyire tudja elfogadni a személyét.
Az első néhány életévben abban az esetben érdemes a gyermeket elhozni az oldásra, ha más szakemberhez is jár fejlesztésre és fontos, hogy közvetlenül az ő testével dolgozzunk, az ő energiacsatornáira tudjunk hatni, és hogy az ő reakcióit tudjuk megfigyelni. Természetesen ilyenkor legalább az egyik szülőnek folyamatosan jelen kell lenni és lekötni a gyermek figyelmét. Még jobb, ha mindkét szülő eljön.Kb. iskolaérett kortól már képes lehet a gyermek félórát-órát is feküdni és aktívan részt venni az oldásban. Ebben a korban a mérlegelési szempont nálam az, hogy van-e tudomása a gyermeknek a problémáról és van-e benne motiváció a változtatásra. Ez fizikai tüneteknél egyszerűbb, például ha gyakran lázas beteg, vagy nem ehet bizonyos ételeket, amiket szeret, vagy ügyetlenebb a társainál, akkor nagy valószínűséggel ő maga is szeretne javulást elérni, akkor érdemes elhozni személyesen. Érzelmi problémáknál nehezebb a helyzet, például ha szorong, ha agresszív, ha nem akar megszólalni, akkor jobb ha egyik szülő jön el az oldásra.
Általános iskolás korban nagy a szórás a tekintetben, hogy a gyermek a szülőtől és más felnőttektől várja-e a megoldást a problémáira, vagy már erősödik az öntudata és képes önmagáért felelősséget vállalni. Fontos azt is átbeszélni, hogy a gyermeknek is probléma-e az adott tünet, vagy csak a szülőnek. Ez a kérdés leggyakrabban az iskolai teljesítménynél tevődik fel.
Amikor a gyermek már öntudatosan áll a problémához, akkor jó ha egyedül jön be a kezelőbe és maga meséli el a megéléseit. Ilyenkor már feszélyezheti őt a szülő jelenléte, illetve fontos megadni neki azt az önállóságot, hogy maga akarjon tenni a változásért.Ekkor már ő a kliens és vele kapcsolatosan vonatkozik rám a titoktartási kötelezettség, azaz amit velem megoszt, azt nem adhatom tovább. Ilyenkor oldás végén megbeszéljük, hogy én mennyit mondjak el a kint várakozó szülőnek. Erre azért van szükség, hogy a gyermek bízni tudjon bennem és meg tudjon nyílni, el tudja mondani, hogy mi nyomja a lelkét. Természetesen ő maga bármit elmesélhet bárkinek, ez már az ő szabad döntésén múlik.
Kb. 12 éves kortól már ugyanolyan hosszan lehet dolgozni a gyermekkel, mint egy felnőttel.
Szülőként nem lehet könnyű ezzel szembesülni, hogy valamit esetleg nem tudunk meg a gyermekről. Emlékszem én is erre az érzésre, amikor csak visszakaptam a gyermeket és nem mesélt el semmit. De amikor legközelebb szólt, hogy vigyem el újra ahhoz a nénihez, akkor úgy éreztem, hogy rendben van ez így. Végül is minden szülőnek az a célja, hogy gyermeke megtanulja megfogalmazni a problémáit, tudjon segítséget kérni és elfogadni.
A kineziológia eszköztárában van egy olyan lehetőség, hogy a jelenlévő személy testét használva egy távol levő személlyel dolgozzunk. Természetesen a megfelelő etikai előírásokat betartva csakis a távol levő személy tudtával lehet ezt tenni. Jelen esetben a szülő felel a gyermekéért, tehát rajta keresztül lehet dolgozni a gyermekkel. Ilyenkor néhány energetikai kiegyensúlyozás és engedélykérés után úgy dolgozunk tovább a szülő izomtesztelésével, mintha a gyermek lenne jelen.
Azonban érdemes azt is megnézni a kezelés elején, hogy kivel dolgozzunk, hogy valójában kié a probléma. A gyerekek nagyon fogékonyak a környezetükre, hiszen így tanulnak, de épp emiatt különösen érzékenyek a szülők érzelmi állapotaira is. Lehet, hogy náluk mutatkozik meg egy olyan tünet, ami valójában egyik szülő témája, vagy aminek esetleg a szülők közötti konfliktus az oka. Ilyenkor ezt minden esetben jelzem a szülőnek, aki eldöntheti, hogy hogyan folytassuk a munkát.